Lendván létesült az Osztrák–Magyar Monarchia magyarországi területének első ernyőgyára. Már a gyár megalakulása előtt több varroda működött a városban. A Hungária Hazai Ernyőgyár Wortmann Béla varrodájából alakult ki, hivatalosan 1904. szeptember 27-én, az Alsó-Lendvai Takarékpénztár udvarában álló épületben. A vállalkozás már 1906-ban részvénytársasággá alakult át. A kis üzem olyan sikeres volt, hogy a tulajdonosok rövidesen bővítésre szánták el magukat. Az impozáns gyárépület Szente Lajos szombathelyi építész tervei alapján 1907-re épült fel a város nyugati részén, kivitelezője pedig Morandini Tamás olasz származású, zalaegerszegi építési vállalkozó volt. A magyaros, szecessziós stílusjegyeket magán viselő gyárépületet 110 ezer koronás költséggel építették föl. A megkapóan szép, művészi kialakítású szecessziós pártázattól az épületnek azonban hamar meg kellett válnia. A födém ugyanis az akkor még forradalminak számító vasbeton-technikával készült, ami nem bizonyult tökéletesnek a nedvesség szigetelése szempontjából. A rendszeres beázások megakadályozása érdekében 1910-ben le kellett bontani a szecessziós pártázatot, majd klasszikus, cserépzsindelyes sátortetőt kellett kialakítani a gyár építménye fölé.

Az 1910-es évek elején az alsólendvai ernyőgyár átlagosan 30–40 dolgozót foglalkoztatott, akik naponta 270–350 ernyőt is gyártottak. A lendvai ernyőgyártást az I. világháború időszaka igen megviselte, a kereslettel együtt a termelés is visszaesett és az inkább eladható ruházat- és cipőgyártással egészült ki a tevékenységük. A két világháború közötti időszakban nemcsak a gazdasági, de a politikai körülmények is hathatósan megváltoztak. Alsólendva új államalakulathoz került, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz. Az ernyőgyártás 1923-ban indult újra, de a gyár már Tovarna dežnikov néven működött tovább. A nagy keresletre való tekintettel 1925-ben egy konkurens cég is létrejött Jadran néven, aminek a tulajdonosai Eppinger és Blau voltak. A Jadran az egykori Hungáriával csak 1933-ig bírta a versenyt, utána ruhaneműk készítésére állt át. Az alsólendvai ernyőgyár fejlődése szempontjából az 1930-as évek második fele kulcsfontosságúnak bizonyult, hiszen elektromos berendezésekkel szerelték fel a gyárat, új üzemet, kötődét létesítettek és leányvállalatot Horvátországban.

1941-ben, a Magyarországhoz való visszatérés idejére a cég újra felvette a Hungária Hazai Ernyőgyár Rt. nevet, majd gróf Batthyány Miklóst és dr. Hajós Ferencet nevezték ki igazgatósági taggá. A II. világháború befejezése után a Lendva-vidék az új Jugoszláviában találta magát, ahol a kommunista egypártrendszer ideológiájának megfelelően az ernyőgyárat is államosították. A Hungária Ernyőgyár Rt. utolsó közgyűlését 1944. augusztus 18-án tartották. 1945 tavaszán az átvonuló szovjet csapatok a gyárépületet teljesen kifosztották. A lendvai ernyőgyártás a II. világháború után, 1947-ben indult újra, de már egy másik épületben, a mai Fő utca 52. szám alatti ház műhelyében. A Morandini Tamás által kivitelezett szecessziós épületben pedig már nem készültek többet ernyők. A gondosan megtervezett üzemcsarnokot a Nafta vállalat műhelyei, majd pedig más cégek, irodák, boltok és rendelők vették birtokba, szinte a felismerhetetlenségig átalakítva azt. Az új helyre költözött lendvai ernyőgyár többszöri átnevezés és átszervezés után az 1980-as évekig sikeresen működött, de akkor a távol-keleti áruk mind erőteljesebb megjelenése a világpiacon térdre kényszerítette. Az INDIP ernyőgyárat 2001-ben számolták fel, a 100. születésnapja előtt 3 évvel.

Lendva városában az ernyőgyártásra a két egykori üzemcsarnok mellett a Lendvai Galéria és Múzeum által 2007-ben létrehozott, Lendva város polgárosodása, nyomdászata és ernyőgyártása című kiállítás segítségével emlékezhetünk.

Forrás: Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán- Népújság